Friss

A Pál utcai fiúk a múltat megidézve üzen a jelen fiatalságának

Molnár Ferenc világhírű regénye alapmű az emberi társadalom természetéről, a hősiességről, a barátságról, az áldozatról, a becsületről. Nemecsek, Boka, Áts Feri és a többiek örök példák, örök kortársaink.

A Pál utcai fiúk szereplői egy régen letűnt korban élnek: a mórahalmi Patkó Lovas Színház nézőterén a gyermekeiket színházba csábító szülők nem győzik a csemetéjük fülébe súgni, hogy mit is jelentenek a színpadon elhangzott szavak: a gittegylet, a grund, az einstand, miközben a gyerkőcök fejében ott kavarog a gondolat: vajon hogyan lehet kütyük helyett egyszerű golyókkal játszani, hogyan lehet szinte felbecsülhetetlen értéke az ablakba száradó ragasztóanyagnak?

Aztán ahogyan halad előre a darab egyre kevesebbet kérdeznek, egyre inkább beszippantja őket ez a világ, amiben sokat segítenek számukra a nagyon is mai dalbetétek és a lendületes történetvezetés, az ügyesen adagolt poénok. A végére pedig már a székhez tapadnak, hevesen ver a szívük, együtt lélegeznek Nemecsekkel, Bokával, néhányan még egy-egy könnycseppet is elmorzsolnak az arcukon. Hatással van rájuk, amit láttak – ennél többet nem is várhatnának az alkotók.

A veszprémi Pannon Várszínház egész estés produkciója elérte a célját: a közönség magával viheti az eredeti mű katartikus üzenetét. És hazafelé az autóban most az autórádió is kikapcsolva marad, mert a gyerekek – és a szüleik – fejében még ott kattog a dal:

“Igen, jó volt, bátornak lenni ma végre.
Igen, jó volt. Azt mondom, ennyi megérte.
Még vacog a szív, na, de lesz rá kabát,
Bele nem bújik gyávaság.
És én akkor sem fújom más dalát.
Ha ronggyá kell ázni ezért száz éven át.”